Ahogy ígértem, bővebben kibontom az időgazdálkodás mibenlétét, annál is inkább, hogy nincs messze az a nap, amikor minden percem hasznos eltöltésére szükségem lesz. Már most volt olyan álmom, hogy csak rohanok és rohanok szűk folyosókon át, és bárhogy is keresem, nem találom a kijáratot, és közben egyre gyorsabban szedem a levegőt, és közben attól félek, hogy végleg az útvesztőben ragadok.
Ezt arra vonatkoztatom, hogy fogy az időm, és érzem a döntésnek a súlyát, és azt is közben, hogy még nem látok tisztán a kérdésben és szükségem lenne pontosabb iránymutatásra. Néha komolyan elgondolkozom rajta, miként lehet az, hogy minél többet tud valaki valamiről, annál inkább hajlamos az elbizonytalanodásra. És, hogy ez az egész hogyan kapcsolódik az időhöz? Valahogy úgy, hogy ahogyan a műlását megélem, hajlamos vagyok azt vizionálni, hogy csak elfolyt mellettem anélkül, hogy igazán kihasználtam volna. Máskor meg - amikor szerintem amolyan racionálisabb kedvemben vagyok - be kell vallanom, hogy az ember csak szeretné, ha mindenre jutna ideje, amit gondolati szinten meg tud valósítani, a valóságban ugyanis csak tized annyi tevékenységre vagyunk képesek, mint amennyit eltervezünk. Mindebből számomra az következik, hogy az idővel való foglalkozás, és főleg az idővel való foglalkozás gondolati szinten fejlesztően hat a mindennapjaink feszültégi rátájára is, azaz, minél többet tudunk meg az IDŐ természetéről, annál könnyebben tudjuk kialakítani vele a partneri viszonyt.
Az előző bejegyzés tematikája alapján a következőket veszem szemügyre - felhasználva Soósné Faragó Magdolna írását ( ITT OLVASHATOD)
I. Az idő szubjektív megélése
II. Stresszhatások
III. Az idő hatékony kihasználásának lehetőségei: az aktivitás és fáradás periodicitása/Az aktivitás napi bioritmusa/A figyelem átlagos tartósságának szempontjaiIV. Az időhiány okainak és következményei
V. A napi idő strukturálása
I. Az idő szubjektív megélése
Valóban, az idő az ember életének legfőbb dimenziója: születéstől halálunkig hatással van ránk, nem beszélve arról, hogy mindennapi életünk minden percére kihat; be kell osztani, oda kell érni, előre kell tervezni stb. Mondhatnánk azt is, hogy az idővel annyira szorosan együtt élünk, mint semmi mással. Ami pedig a szubjektív időt illeti, megfigyelhető, hogy attól függetlenül, hogy van egy kollektív, mindenki által elfogadott idő-óra, amihez igazodunk, van egy belső, az énhez kötődő idő-óra is, amely lehetővé teszi, hogy lassítsuk és gyorsítsuk az idő múlását. Vannak percek melyek oly lassan telnek el, hogy szinte éveknek tűnnek, miközben vannak napok, melyek úgy röpülnek el, mintha percek lettek volna.
Az idő „múlatásának” módja attól függ elsősorban, hogy milyen tulajdonságokkal, képességekkel rendelkezünk, valamint attól, ahogyan értékeljük ezeket, múltbéli, a jelenlegi, illetve a jövőbeli cselekedeteinket értékeink függvényében szemléljük. (Ugyanígy befolyásolja ezt életkorunk is; a kisgyermek alig érzékeli az időt, a jelenben él. Más az idő megélése ifjúkorban, és megint más a felnőtteké, illetve az időskorúaké.)
Az idő értékelésére, átélésére hatással van a korszellem, vagyis az a történelmi léptékkel mérhető idő, amelyben élünk. Így időfelfogásunk nagyon különbözik például a hajdanvolt görögökétől. Hamvas Béla költői megfogalmazásával érzékeltetjük az évezredekkel korábbi emberek időélményét: „Itt van otthon az életemben, mert az élet: lét. Az idő nem múlik el, hanem: van, és éppen azért, mert van, mert a pillanat és az örök, a mulandóság és az elmúlhatatlan teljesen egy, az időt nem tapasztalja és éli külön.”
Korszakunk alapélménye mindazonáltal az idő felgyorsulása, amely mindennapjaink valamennyi területére kihat. Régóta vita tárgya, vajon ez a fajta felgyorsulás pozitívan vagy negatívan érinti a lélek egészségét és fejlődését, hiszen a hosszan sorolható előnyök mellett (a tudás és információ hozzásférés hihetetlen mértékű növekedése, a kapcsolati hálók megsokszorozódása, a szabad eszmék és szellemek szárnyalása, a világ különböző pontjainak rövid időn belüli elérése, a vágyak teljesülésének lerövidülése...) nem feledkezhetünk el a szintén hosszan sorolható hátrányokról sem (így a környezetszennyezésről, a globalizációval járó versenykényszerről és gazdasági egyenlőtlenségekről, a fogyasztói társadalommal együtt járó értékválságról, a mesterségesen „felgyorsított” ingerözönről).
Szerintem itt az alapvető ellentét és kérdés azon nyugszik, miként képesek a különböző gyorsulásban felnőtt generációk alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Az ember félelmetes alkalmazkodási képessegéeit tekintve ugyanis el tudom képzelni, hogy a most sokak által félelmetesnek tartott fejlődési gyorsulás hamarosan természetesen illeszkedik majd létünkhöz, és ebben az új tempójú dimenzióban találjuk meg a lehetőségeket a nyugalom és a meditatív pillanatok egészséges megélésére.
II. Stresszhatások
Mindenesetre, amíg ez az általam felválzolt generáció nem nő fel, számolnunk és kezelnünk kell az átmenetet nehezen megélő generációt érintő problémákat, így azt, hogy szinte az összes ezirányú kutatás megállapítja, hogy a „felgyorsult idő” fenti jelenségei az embereket érő stresszhatások ugrásszerű növekedését okozták.
Ennek legfőbb oka nagyon is hasonló a fentiekben írtakkal, azaz az új helyzetekhez való alkalmazkodás az, ami megterheli a máshoz szokott embert (hiszen tudjuk, hogy nekönk embereknek az egyik legfontosabb tulajdonságunk, hogy a megszokott dolgok adják meg biztonságérzetünket a mindennapokban), és így a változásokkal szemben megnyilvánuló félelem és bizonytalanságérzés az első, ami rányomja bélyegét lelki egészségünkre (itt jegyezném meg, hogy általánosságban elmondható, minék idősebb valaki, annál jobban igényli a változásmentes biztonságot környezetében, ezért van az is, hogy az idős emberek akár a kényelmetlenséget is vállalják egy új hellyel szemben).
A változások egymásutánjának a gyorsulása és halmozódása aztán azt eredményezi, hogy az alkalmazkodási idő tovább csökken, ezáltal a stressz tovább fokozódik. Ördögi kör rajzolható fel: a stressz tömegessé válik, így aztán egymásnak is stresszt okozunk, az emberi kapcsolatok romlanak, a tűréshatár csökken. Ebben a dimenzióban az sürgetettség, a hajszoltság, a konfliktusok neurózishoz vezethetnek, a tehetetlenségérzés pedig érdektelenséghez, apátiához.
Hogy a megoldásról is szóljunk, mindennek felismerése, tudatosítása motivál, belső erőt ad arra, hogy a stresszokozó tényezőket kiszűrjük, konfliktusainkat agressziómentesen oldjuk meg. De ugyanilyen fontos, hogy megtanuljuk a stressz elviselését, mintegy kiképezzük idegrendszerünket a felgyorsult világ befogadására.
A mindennapokban a stressz oldását segíti a tudatos „másként gondolkodás”, vagyis az elfogadott gondolkodásmódtól, sémáktól, sztereotípiáktól, előítéletektől való eltávolodás; a pozitív gondolkodás: a negatív gondolatoktól való megszabadulás, önmagunk legyőzése, bizalommal fordulás embertársaink felé; a derűs, bölcs hozzáállás, vagyis a dolgok valódi természetének ismeretéből eredő távolságtartás a minket körülvevő eseményektől.
III. Az idő hatékony kihasználásának lehetőségei
Aktivitásunkat az emberi természet törvényei határozzák meg, amelyek szerint az ébrenlét és alvás ciklusokban ismétlődik. A fáradtsági és aktivitási szint görbéje pedig a napszakok, hetek, hónapok, évszakok és életperiódusok függvényében emelkedik vagy csökken. Ezt a biológiailag „kódolt” (egyedi adottságoktól és külső tényezőktől is meghatározott), ritmikusan váltakozó aktivitási szintet nevezik bioritmusnak.
A fáradás és aktivitás nemcsak napi rendszerességgel, hanem hosszabb időtávon is váltakozik. Az intenzív munka és a pihenőidő heti periodicitása – a hétköznapok és pihenőnapok váltakozása – fontos kultúrtörténeti tapasztalaton nyugvó „társadalmi találmány”. A heti ritmusban ún. „legrosszabb nap” a hétfő, keddtől péntekig a biológiai ritmus stabil. Ugyancsak kulturális, de a természet periódusos változásain alapuló hagyományai vannak az év kitüntetett ünnepnapjainak is.
Mindez természetesen - hasonlóképp az idő szubjektív megéléséhez - erősen függ az egyedi adottságoktól. Egyedi hogy energikus, élénk vagy gyenge, fáradékony az alkatunk, és az is, hogy mennyi alvásra van szükségünk, és, hogy mikor vagyunk élénkebbek: a nap kezdetén vagy a nap végén. (Megfigyelték, hogy a korán kelők biológiai ritmusa nem túl rugalmas, ugyanis ragaszkodnak a megszokott napirendjükhöz, míg a későn fekvők legkreatívabbak a késő délutáni órákban.)
Jó tudni, hogy a felnőtt szervezetnek átlagosan 7-8 óra az alvásszükséglete, aztán időskorban már 6-7 óra alvás is elég. A kor előrehaladtával általanánosságban elmondható, hogy az alvás mélysége egyre csökken, a koncentrációs periódusok pedig rövidülnek.
Aktivitás és fáradság bioritmusával kapcsolatban a kutatók az egyéni sajátosságok figyelembe vétele mellett megfigyeltek általános tendenciákat is. Eszerint a nap folyamán az aktivitási szintet „hárompúpú”, de egyre kisebb magasságokat és egyre nagyobb mélységeket mutató görbével jellemezhetjük. (Nézzük meg ezt egy példával: ha reggel 7 órakkor kelünk, akkor két óra múlva 9 óra körül érünk koncentrálóképességünk feléhez, onnan újabb két óra múlva, tehát 11 órára jutunk a csúcsára, s megint kb. két óra elteltével, 13 óra körül esünk vissza a 9 órai 50 százalékos szintre.)
Ezután nagyjából kétórás hullámvölgy következik (nem véletlen, hogy ebéd után sziesztáznak az emberek, ám sajnos ez az itthoni munka ritmusban még nem vert gyökeret, sőt kifejezetten sok hely van, ahol szinte hajtják vissza az embereket a munkaasztalhoz ebéd után), mintegy 40 százalékos koncentrációs szinttel. Délután 16 és 18 óra között aztán tetőzik a második hullámhegy, bár átlagos aktivitásunk ekkor már csak 50-70 százalékos. Ezért ez a délutáni kétórányi szakasz tehát a legalkalmasabb az újabb tanulásra, hiszen ezt a szakaszt megint egy kb. kétórás, szintén 40 százalékos átlagos kapacitású fáradási szakasz követi.
Végül a harmadik csúcsidő 20–21 óra között következik be, de még rövidebb és a „púpja” is laposabb: ekkor már csak 50 százalékos kapacitással tudunk koncentrálni. A késő esti órákban a koncentrált figyelmet igénylő tevékenységeket pedig még rosszabb hatásfokkal, átlagosan csak mintegy 20-40 százalékos koncentráció mellett tudjuk elvégezni.
Ami az aktivitás és fáradás váltakozó ritmusát illeti, köztudott és tapasztalt tény, hogy napközben is mindenkinek szüksége van kisebb szünetekre, hiszen aktivitásunk nem folyamatos (ezért is van arra törvény, hogy akik számítógép előtt dolgoznak 50 percente szünetet kell, hogy tartsanak), ahhoz, hogy folyamatosan jó teljesítményt nyújtsunk szükségünk van a felfrissülésre. (A mozgásnak is kiemelt jelentősége van, hiszen az elgémberedett tagokban nehezebben áramlik a vér, így lassabb lesz a felfogóképesség is.)
Ami sokat segíthet a saját időnk minél jobb kihasználásában, ha megtanuljuk a vészjelet észrevenni, ami arra utal, hogy most ideje felállni, ideje tevékenységet váltani és felfrissülni. Sokan ott esnek hibába, és idézik elő a teljes kimerültség állapotát, hogy akár mesterséges élénkítők árán is, de túlhajtják magukat ezen a ponton, azaz fanatizálódnak, ahelyett, hogy pár percet szánnának egy-két guggolásra, friss levegő szívására a balkonon, vagy egy friss gyümölcs megevésére.
A figyelem átlagos tartósságáról kell még szót ejtenünk, ezzel kapcsolatban azt állapították meg, hogy fiatalabb korban nem haladja meg a 45 perc, míg 14-18 éves kortól már a 90 percet is elérheti.
