Az történt, hogy fejre állt a világom, mert pénteken Lillával lementünk Székesfehérvárra, ő ugyanis ott rádiózik a Vörösmartyban, és nem titkolt célja, hogy velem is megszerettesse ezt a dolgot. Aztán meg mondta, hogy úgy is nyílt lap lesz a Kodolányin, és ugye mégis csak ez a fő állomása az iskolának, tehát szerinte, ha közelebbi véleményt akarok formálni, akkor mindenképpen jó, ha itt is szétnézek.
A rádióról, meg a nyílt napról viszont csak később írnék, mert ami most bennem van, az egészen más természetű. Nem tudom, mennyire tudjátok, de a Kodolányinak van jazz tanszéke is, aminek a megítélése kifejezetten nívós, így például, aki itt végez az
a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mesterképzésében folytathatja majd tanulmányait. Na, de a lényeg, hogy szombaton, a nyílt napos előadások özönében belebotlottam egy fiúba... Vagy inkább írjam úgy, hogy A FIÚBA?
Merthogy, véletlenek nincsenek, kellett rájönnöm újra, ez a srác ugyanis, akit először csak a folyosón messziről fedeztem fel, egy és ugyanaz volt, akivel nyáron a balatoni munka közben azokat a veszélyes perceket megéltem. Akkor elmenekültem a helyzet elől, de nem titok, azóta is vissza-vissza gondoltam arra a napra, vagy inkább azokra a pillanatokra, amikor találkoztunk, még akkor is, ha semmi érdemleges szóváltás nem történt közöttünk. Ott állok a Lillával a folyosón, és ott áll ő is, és persze teljesen egyedül, a kezével az ablakpárkányra támaszkodva, és csak néz maga elé, azokkal a varázslatos szemeivel.
Első reakcióm az volt, hogy akkor azonnal szaladjunk messzire, úgyhogy annyira azért tellett, hogy villám gyorsan sarkon fordultam és húztam magammal a meglepett Lillát is. „Mi van? Mi történt?" - fortyant fel meglepetten, de csak a folyosó végén, amikor már a sarok biztonságában voltam hadartam el neki lihegve a sztorit. Ő persze - ismerjük a barátnőket... - teljesen fellelkesedett, hogy történés van, izgalom a láthatáron és, hogy ugye „most már látom, miért volt neki az a megérzése, hogy nekem Székesfehérvárra feltétlen el kell jönnöm ezen a hétvégén". „Most az lesz Anna, hogy szépen összeszeded magad és odamész hozzá lazán, és megkérdezed mit keres itt..." Lazán? Álltam, teljesen belepirulva a helyzetbe, úgy éreztem komolyan, hogy össze-vissza áll a hajam, és sehogysem nézek ki, de mindenképpen bénán, ő meg csak vihogott hülyén, hogy ajajjj, ennyire taccsra tesz egy szépfiú.
Jó, nem húzom tovább a történetet, mert végül persze odasettenkedtem, miközben próbáltam a lehető leglazábban lépkedni, mint aki csak úgy sétálgat haha... Pechemre már akkor felnézett, egyenesen szembe velem, amikor megjelentem a folyosó fordulójában, és vizslatott azokkal a határozott szemeivel, és én láttam, hogy felismert első pillantásra, mert cinkosul megrezdültek a pillái és csak még inkább vizslatott, ahogy közeledtem felé: tetőtől-talpig, úgy éreztem, szinte felfal a szemeivel. Kényszeredetten mosolyogtam, „csak lazán" - biztattam magam, még szerencse, hogy ő köszönt rám, mert nekem annyira a torkomban dobogott a szívem, hogy szerintem csak elvékonyodott hangocskára lettem volna képes. „Nocsak, egy ismerős" - valami ilyesmivel nyitott, miközben én bárgyún mosolyogtam, hogy „hmm, tényleg, honnan is?", „Tudod, a balatoni nyáron" - így ő, mire én felcsillant szemekkel: „aha! na valami mintha rémlene..."
Így kezdődőtt a történet, Lilla segítségével naná, hogy gyorsan belemelegedtünk a kommunikációba (már biztosan értem, miért ment Lilla kommunikáció szakra), és kiderült, hogy Ádám a jazz szak miatt van itt, ugyanis mindene a zene, azon belül is a basszusgitára, és azért jött, hogy felfedezze a jazz tanszéket... Gondolhatjátok... Én igazándiból csak annyira emlékszem ebből az első negyed órás beszélgetésből, hogy sokat mosolygok és sokat nézem a cipőimet, ami nálam a totális zavar jele, és, hogy próbálom felvenni a beszélgetés fonalát - amit ezek ketten olyan profin űznek -, de érzésem szerint nem nagyon sikerül, mert csak helyeslek és bólogatok és néha azt mondom, hogy „tényleg?", meg „nahát, ez igazán érdekes!"
A dolognak az vetett véget, hogy kezdődtek az előadások, és Ádám is ment a saját szekciójába, és megbeszéltük, hogy közös városnézést viszönk véghez az előadások után. Ő ugyanis, erősen gondolkozik akár azon is, hogy leköltözzön Fehérvárra, mivel a jazz tanszék itt van, itt vannak a próbatermek ésatöbbi. A városnézés egyébként maga volt az álom (erről is írok bővebben, mert érdemes, és igyekszem majd nem végig ömlengeni :D), de most nagy a kuszaság a fejemben.
Itt van ez a fiú, és én azóta csak rá gondolok, és közben itt a másik fiú, akivel lassan háromnegyed éve van közös történetünk, és természetesen fogalma sincs, hogy mi minden történt velem a hétvégén. Az egyik szemem most sír és reszket, a másik meg vidám és nevet, és még nem voltam ilyen helyzetben és fogalmam sincs, mi a helyes. Mindenhol azt olvassa az ember, hogy fő az őszinteség, és, hogy egy jó kapcsolatban mindent meg lehet beszélni, de amikor hazjöttem és este találkoztunk, akkor egy aprócska szó sem jött a számra, hogy „képzeld, az történt, hogy...". Szóval semmi. Próbáltam nagyon kedves lenni, mert legbelül iszonyú lelkiismeretfurdalásom volt, és néztem ezt a kedves arcot, akivel annyi szép emlék köt össze, és akire egy rossz szavam sem lehet, és közben azt éreztem, hogy még jobban szeretem ettől, ami történt, és meg kell neki mutatnom, hogy milyen sokat köszönhetek neki. Közben meg, ahogy egyedül maradtam, akár csak a konyhában is egy teakészítés erejére, rögtön jöttek a képek Ádámmal, és hallottam a fülemben a duruzsoló hangját, és láttam a szemeit, ahogy rámnéz, és közben éreztem, hogy jönnek a pillangók a gyomromban, és repdesnek, illetve repdesnének, de valami nem engedi, hogy hagyjam őket szállni.
