Mindattól, ami történik velem az elmúlt időben, új inspirációkat érzek. Eleinte féltem, hogy ez az új irány, ez a fiú fenekestül felforgatja az életem (ami igaz is), de közben azt kell látnom, hogy minden megy a maga útján. Hozzá közeledem, a másiktól pedig távolodom, de nem rettentő érzésekkel és félelemmel, hanem azzal a jóleső változás érzéssel.
Tegnap beültünk a Ponyvaregény nevű helyre a barátommal, és bár csak úgy indult, mint minden más beszélgetésünk, a végére hihetetlen mélységeket éltünk át. Ő kezdte az egészet azzal, hogy elmesélte, milyen változásokat lát rajtam, hogy mostanában kevesebbszer hívom fel csak úgy, meg, hogy észrevette, hogy kevésbé bújok hozzá és kevesebbszer csókolom meg, és szeretné, ha elmesélném, mi megy végbe bennem. Először csak pislogtam rá a forró csokim felett, és biztatásképpen megsimogattam a kezét, mert hirtelen elöntött a vágy és a szeretet irányába, a jóleső melegség, hogy mégis mennyire hozzá tartozom (és mert akkor tényleg így éreztem száz százalékosan).
Aztán nagy levegőt vettem és elmeséltem neki az egészet, a nyílt napot, meg azt, hogy találkoztunk Ádámmal, és, hogy kár lenne tagadni gyakorolt rám bizonyos hatást, amivel még most is küzdök, és igazándiból azt sem tudom, kell-e küzdenem ellene, vagy a legjobb, ha hagyom a dolgokat a maguk sodrában, és az idő dönti majd el, mi lesz a történet végkimenetele. Erre egy halvány árnyék suhant át az arcán, de lehet, hogy a halványbbnál erősebb, és rejtett szomorúság bukkant fel a szemeiben, aztán mégis összeszedte magát, és a hangjában már nyoma sem volt a bizonytalanságnak. Annyit mondott, hogy érti, és köszöni, hogy ilyen nyíltan elmesélem, és, hogy mennyire örül, hogy már tudja, és nem gyötrődik azon, hogy mi végett változott meg a viselkedésem. Ennél a pontnál aztán átszakadt valami, én elkezdtem felszabadultan nevetni, és játékosan hozzádörgölőztem, hogy „ugyan már, ne bomolj, te vagy a szívem csücske", ő pedig félig komolyan, félug tréfásan egy barackor nyomott a fejemre, hogy térjek már észhez, itt sokat kockáztatok...
Másnap, amikor egyedül felébredtem az ágyamban, úgy éreztem döntöttem: maradok a kedvesem mellett és Ádámot megtartom jóbarátnak.