Kiderültek ki az érettségi eredmények, és azóta picit összedőlt a világom, és nehezen értem, hogyan sikerülhettek ennyire övön alul a dolgok. Olyan, mintha nem is én lennék, nem is én tudtam volna meg a dolgokat, mintha csak egy ködszerű lény járkálna egyik szobából a másikba, akinek miközben a teste mozog, a lelke nincs benne.
Szóval úgy néz ki, kevés lesz a pontszámom a tavalyi pontszámokat nézve ahhoz, hogy felvegyek a Kodolányira, és ez az a dolog, ami annyira szíven ütött, hogy most éppen csak a bőgés az egyetlen, ami még jól működik. Legutóbb egy fiú miatt voltam ennyire kibukva, de annak már több mint egy éve, és, ha jobban visszagondolok még az sem fájt ennyire, mert ott legalább megvolt az a pozitívum, hogy a fiút is tudtam hibáztatni, meg egy csomó minden mást, a körülményeket, mit tudom én - de most?
Most egyedül magamat okolhatom, és magamat tehetem felelőssé, és ez szörnyű, ez kicsinálja a lelkem, ebbe úgy érzem belehalok. Persze a környezetemben egy csomóan biztatnak, hogy még nem dőlt el semmi, ésatöbbi, ésatöbbi, de ez most valahogy nem hat meg, és csak nézem az üres falakat, és várom, hogy megnyíljon alattam a föld, vagy lehúzzon magához a mély mocsár. Katasztfrófa!!!!!!
((((És én ki akarok szállni))))
