Az idő múlására mindig akkor döbbenek rá igazán, amikor egy előre várt esemény hirtelen karnyújtásnyira kerül tőlem - és semmit sem tehetek ellen. Ezen töprengtem ma majd egy órán keresztül, nyitott erkélyajtó mellett a holdat keresve - néha kell, hogy megálljak és végig gondoljam a fejemben az eltelt idő történéseit; ez a legjobb módszer az ellen, hogy csak úgy folyjon ki az idő a kezed közül.
Nagyjából egy hónappal ezelőtt határoztam el, hogy kezembe veszem az irányítást és másokra hagyatkozás helyett magam gyűjtöm össze az információkat és meglett az eredménye: míg eleinte átláthatatlan és ismeretlen terepnek éreztem az egész felsőoktatási mizériát, addig mostanra magabiztosan közlekedem a rendszerben. A környezetemben még mindig sok a bizonytalankodó, a legtöbben egyáltalán nem tudják, hogy az, amit választani fognak, vajon tényleg illik-e hozzájuk? Mások szüleikre hagyatkoznak, mivel magukban nem biztosak és vitázni sincs kedvük, ezért fejet hajtanak és oda adják be jelentkezésüket, ahová szüleik is beadnák. Szerencsés vagyok, engem sosem ért ilyen nyomás, tartanak annyira felnőttnek, hogy rám bízzák a döntést, ettől függetlenül megosztom velük az álláspontomat, amit véleményéznek, leginkább úgy, hogy kérdéseket tesznek fel, hogy azok megválaszolásával még közelebb jussak magamhoz.
Amit már világosan látok, hogy nem legenda, hanem valóság, hogy túl sokan mennek tovább tanulni és sokan mindenféle terv nélkül, nagyjából csak azért, hogy elodázzák a munkába állás és a felelősség idejét - miközben lehet, sokkal jobban járnának, ha szakmát választanának, és abban teljesítenék ki képességeiket. Itt van például Kriszta, aki most szülei erőteljes nyomására jogra fog felvételizni, miközben utál magolni és a háta közepére kívánja az egész jogrendszert - szerintem, amit igazán szeretne az egy saját varroda, Kriszta ugyanis gyönyörűen és szívesen varr, kész műremekké változnak a keze alatt az anyagok. Varrónőnek lenni azonban nem sikkes manapság és állítólag ciki lenne, ha nem tanulna tovább, de könyörgöm, ha már annyira fontos az a papír, legalább engedték volna neki, hogy szívéhez közel álló intézménybe menjen tovább vagy csatlakozzon egy olyan műhelyhez, ahol a hozzá hasonlók csiszolgatják tudásukat.
Aztán ott vannak azok, akik szemernyi időt sem szántak a terep feltérképezésére, lazák és magabiztosak, ami annyit tesz magasról ejtenek az egészre, és mint úgy általában a jelentkezéseknél is csak úgy ráböknek valamire - őket egyetlen megfontolás vezérli, még pedig az, hogy biztosan bejussanak egy felsőoktatási intézménybe, az, hogy mit és hol tanulnak már nem lényeges szempont számukra. Nem tudom megvetni őket, sőt megértem, hogy nem tartanak ott, hogy döntés képesek legyenek, mivel teljesen távol áll tőlük a felnőttség, megvan mindenük, a kialakult, szórkozásra összpontosító életterükkel együtt, amit semmi pénzért nem cserélnének fel másra, így marad a túlélő stratégia, sajnos igen kevés tudatossággal.
Akiket pedig mondjuk úgy irigylek, már kezdettől fogva tudták, merre akarnak továbbmenni, ők azok, akikbe, mintha kódolva lenne az életút és ennek érdekében a lehető legtöbb információt be is gyűjtötték az őket érdeklő szakok nyújtotta lehetőségekről, ahová esélyeik függvényében mind be is adják (vagy már be is adták) jelentkezésüket. Zsuzsi jó példa erre, világ életében állatorvos akart lenni, tele is van kertes házuk állatokkal, nem volt kétséges, hogy erre a pályára lép és soha nem kísértette semmilyen más út. Másodikos gimnazista volt, amikor erről beszélgettünk és ezt kijelentette, és azóta sem változott az elképzelése, sőt, csak egyre biztosabb lett benne, ez az, amivel foglalkozni akar.
És, akkor a végére maradok én, és marad ez az utolsó hét... Már majdnem teljesen biztos vagyok benne, merre tovább és jó érzés, hogy teljesítettem a kitűzött célokat. Azt hiszem a legbiztosabb módja egy jó döntésnek, a jó előkészítésben rejlik, azaz, ha kellő lelkiismerettel állsz neki a feladatoknak, nem marad el a jutalom, ami jelen esetben a belső bizalmat és kiegyensúlyozottságot jelenti a kapkodás és kételyek ellenében.
