Mi leszek, ha nagy leszek?

Itthon még belengi a teret a vanília pudinggal leöntött mákos-diós illata (nálunk ez a hagyományos édesség a beigli helyett), de én már alig vártam, hogy a géphez érjek és belevessem magam egy újabb önismereti teszt sorozatba. Az idővel való elmélkedésem eredménye ez, jobban mondva a végkövetkeztetésé: ha már minden mindennel összefügg, miért ne szánnám az ünnepi nyugalmat arra, hogy lélekben megerősödve kezdjek bele az ideális időstruktúra kialakításába?

Mostanra közelebb kerültem az idő természetéhez, múlásának megértéséhez, és annak felismeréséhez, hogy szétszakíthatatlan szimbiózisban élünk vele. Az is kiderült, milyen stresszhatásokkal és konfliktusokkal kell számot vetnünk - a befejező bejegyzésben pedig annak járok utána, milyen módszerek segítenek az idő megfelelő beosztásában.

Ahogy ígértem, bővebben kibontom az időgazdálkodás mibenlétét, annál is inkább, hogy nincs messze az a nap, amikor minden percem hasznos eltöltésére szükségem lesz. Már most volt olyan álmom, hogy csak rohanok és rohanok szűk folyosókon át, és bárhogy is keresem, nem találom a kijáratot, és közben egyre gyorsabban szedem a levegőt, és közben attól félek, hogy végleg az útvesztőben ragadok.

Sokszor gondoltam már arra: „bárcsak 48 órából állna egy nap!" - feltételezve, hogy így mindenre jutna időm. Sokszor gondoltam arra is, hogy bennem van a hiba, én nem tudom jól beosztani, aztán szembe kerültem a jól ismert érzéssel: egész nap loholok, mégsem érhetem magam utol soha. Ekkor elgondolkoztam azon, vajon a világban keressem a probléma okát, amely megállíthatatlan teljesítményre és elvárásokra számít?