Elsőként a Tisza menti étteremben szerzett munka tapasztalataimról kell, hogy beszámoljak, ami bár csak egy hét volt, olybá tűnt, mintha legalább három lett volna... Lebarnultam és megizmosodtam - ezt kijelenthetem, és azt is, hogy minden kezdet nehéz!
EGY NEHÉZ NAP COPJAI
Mint írtam, augusztus 2-án álltam munkába, reggel hétre szólt a „behívóm", de már fél hatkor talpon voltam, mert nem húztam el az ablakpalettákat (egy régi parasztház lett az otthonom, amit azóta gyönyörűen felújítottak), hogy a beszűrődő napfény, no meg a madárhangok keltsenek. A háziak már talpon voltak, ők a korai keléshez szoktak egész életükben, de annyira, hogy amikor megkérdeztem tőlük, mi volt az az időpont életükben, amikor a legkésőbb keltek fel, azt válaszolták, hogy talán ha kétszer-háromszor történt ilyen, ünnepnapon és kivételes alkalommal, de akkor sem bírtak délelőtt fél tíz-tíznél tovább az ágyban maradni... Amikor elmesélték, egy pillanatra úgy éreztem, hogy megnyílik alattam a föld és elnyel szégyenemben, meg bizony elnyelhetné az egész generációmat, mert bennünk szerintem ez egészen másképp van. Lusták vagyunk! Rájöttem, hogy vannak emberek, akik vérrel és verítékkel végig dolgozták egész életüket a földeken és a gyárakban például, és minden áldott reggel hajnali 5-6-kor keltek, ami aztán annyira beléjük ivódott (meg a másik, hogy jöttek szép sorban a gyerekek, és velük is együtt jár a koránkelés), hogy még hétvégén és ünnepnapokon sem voltak képesek tovább pihenni. Pista bátyám még azt is megjegyezte - látva arcomon a csodálkozó-szégyenkező kifejezéseket -, hogy, ha tehetné, sem bírna az ágyban maradni, mert valamiféle belső kényszer mardosná, hogy lemarad valamiről, és hogy nem használja ki jól az idejét és lustálkodik.
De, vissza az első naphoz: ilyen epizódok közepette felébredtem, Juca néni egy bögre tejeskávéval kedveskedett (ő feketét isznak, cukor nélkül, pici tejjel), aztán felajánlotta, hogy befonja két oldalra a hajamat, amitől nekem mentem nevetőrohamom támadt, de inkább csak belül, mert rögtön észrevettem rajta, hogy tényleg komolyan gondolja, ezért csak nagyon széles mosolyt és kaján csillogást vehetett észre a szememben, aztán meg azonmód azt, hogy mondom: „hová ülhetek?". Leültetett szépen a kissámlira (ezen ám még gyerekkoromban is ültem, Pista bá' szomszédja csinálta, aki asztalos és én sokszor átszaladtam a műhelyébe, abba a jó forgácsszagba, meg az izgalmakba, amit az ezernyi kihúzhatós kisfiók rejtett), közben ittam a tejeskávét, ő meg fonta a hajam, ami már tényleg elég hosszú (kb. 3 éve levágattam fülig érősre, ami nagyon tetszett, de aztán rámjött, hogy így nem tudom feltűzni, és azóta csak növesztem), a jó erős kezeivel katonás rendben, és tényleg ebben az egész képben volt valami annyira múltbeli, hogy pillanatokra úgy éreztem magam, mint aki az 1900-as években készülődik hajnalban a munkába. Cseppet idiótán éreztem magam, amikor a tükörben néztem a két copfomat, de azt is végig zongoráztam, hogy ez bizony csakis szokás és korszellem kérdése, mert például régen a copfok a világ legtermészetesebb dolgai közé tartoztak (gondoljunk csak Törőcsik Marira a Körhintából pl.), míg most amolyan kislányos és naíva stílust jelenítenek meg.
KÜLDETÉS INDUL!!!
Pontosan beértem!!! A főnök úr ilyenkor még nem ér be, csak a kisfőnök pattog teljes erőbedobással, egy mokány kis legényke, olyan harmincas és picit köpcös típus, de széles nagy vigyora van, ha jókedvű, és látszik, hogy csak bejövésből emeli fel a hangját, mert nagyon szeret utasításokat osztogatni, amit olyan nagy kedvvel tesz, hogy ez a lelkesedés elveszi parancsai élét. Meglátott, fel is vidult (aha! egy új parancs végrehajtó!), és be is osztott rögvest, közben meg biztosított, hogy ne aggódjak, ez az egész olyan, mint egy családi közeg :DDD
A hangulat az baráti, de persze mindenki megtesz mindent a sikerért, mert itt az a filozófia, hogy a dolgozók úgy viselkednek, mintha az ő tulajdonukban lenne a hely, mert lehet egyfelől, hogy egyszer tényleg lesz a tulajdonukban egy hasonló (és akkor nem árt gyakorolni), másfelől meg, akkor igazán úgy fogja érezni a vendég, hogy a legjobb helyre érkezett, és nagyobb figyelemben részesül.
Ezt aztán jól megjegyeztem, és nem volt nehéz, mert tetszett is a gondolat-játék, hogy azzal játsszak, azaz az egész próbahetet úgy nézzem, mint akinek az a küldetése, hogy a lehető legaprólékosabban feltérképezze a terepet, és semmi ne kerülje el a figyelmét. Kaptam egy egyenruhát mellesleg rögtön, nagyon hasonlót a pincérlányokéhoz, csak az én ingemen kék színű volt a minta, míg az övékén piros :)))) Kisfőnök vázolta a napi munkamenetemet nagyjából (mert ugye én vagyok az, akit soron kívül bármikor hívhatnak bárhová), ami úgy nézett ki, hogy:
- héttől tízig, abroszok ellenőrzése és tiszták feltétele, szalvéták hajtogatása
- majd segítés a konyhában és az áruk kipakolásában, esetleg mosogatás, egyéb tisztogatás, ha szükséges (ilyenkor a legtöbbször a reggelizésre ment el az idő, de mindenki másnál ugyanúgy)
- utána gyors locsolás és felsöprés a teraszon és a csárda előtti szemetek összeszedése
- tíz körül aztán megjönnek az első vendégek! (Persze délelőtt csak szolid az ipar, de ne feledkezzünk meg a koránkelő törzsvendégekről, akik vagy itt reggeliztek, aztán mentek a partra, vagy csak beugrottak egy-egy fröccsre-sörre.)
Ilyenkor picit engedték, hogy gyakoroljam a pincérkedést (nem mintha nem jöttem volna rá, hogy ilyenkor rendszeresen kikacagtak a hátam mögött, főleg, amikor az ötvenes, de inkább hatvanas éveikbe hajló, asszony nélkül beugró vendégek kaján vigyorral méregettek - de a legnagyobb nyugalommal tűrtem és igyekeztem a lehető legkedvesebben viselkedni, mert az már első nap kiderült, hogy a melegségemet és tapasztalatlanságomat busás borravalókkal hálálják meg! ------- Itt muszáj egy rövid kitérőt tennem a borravalókról, aminek többféle rendszere létezik a különböző vendéglátóhelyeken, de itt még minden a régi kerékvágásban haladt, legalábbis a főszezonban, mert ilyenkor mindenki nagyjából ugyananitt dolgozik és ugyanannyi vendéggel van dolga. Szóval itt az volt a szabály, hogy a pincér elteheti a teljes borravalót, amit kap, mert a főnök szerint, így garantált, hogy igyekszik a legjobb arcát mutatni, másrészt meg ő is emlékezett rá, hogy annak idején mennyire motiválta a borravaló és mennyire feldobta, amikor egyszer-egyszer sikerült rekordösszeget kapnia!
- ebédidőben aztán beültettek a konyhába és ott kellett, mint kis konyhai kisegítő a séf és szakácsok parancsait végrehajtanom, amik igen változatosak voltak a krumplipucolástól egészen a „szaladj ki a boltba ezért vagy azért" feladatokig. (Ezek voltak a legmelegebb órák, és eleinte kényszeríteni kellett magamat, hogy hozzászokjam az illatokhoz, ez kb, harmadik napra sikerült, amikor már meg is tudtam különböztetni ránézés nélkül, éppen mit készítenek).
- a dömping után aztán terasz fellocsolás-felsöprés ismét (ebéd a dömping után volt, ami étteremben mindig nagyon élvezetes rész, meg aztán főleg, ha jóban vagy a konyhai személyzettel, na akkor aztán tényleg a különlegességeket kapod), majd készülődés az esti hangulatra: szalvétahajtogatás és például a gyertyák kihelyezése, de az összepiszkított terítőket is ilyenkor cseréltük ki
- aztán este hattól nagyüzem II, a különbség csak annyi, hogy elkezdtek jó nagyokat inni is a vendégek, de nekem szerencsére nyolckor már szabad utam volt (13 óra biza!!!!), előtte viszont mindig volt egy jó adag mosogatásköröm (így tehermentesítették a mosogatólányt, aki amúgy csak 11-re járt és kb. addig is maradt), aztán illa-berek, már libbentem is ki, illetve - főleg első nap után - másztam is ki az ajtón, kúszólépésben hazáig....
KULISSZATITKOK
Összességében nagyon nehéz volt az egész, de aztán rájöttem, hogy az az oka, amit az egyik kollega negyedik nap kifejtett: minden nehéz, ami új, az újdonság első hónapjában, mert annyi plusz információ árad be az emberbe, amit fel kell dolgoznia, hogy ezerrel pörög az agya (és nem rutinból!), ez pedig leterheli a rutinhoz szoktatott lényünket. Ezt akkor beszéltük meg, amikor csütörtökön munka után együtt caflattunk haza, és elhagyta a számat egy-két tipikus elkeseredett (megkeseredett?) mondat a munka robotjáról... Hogy, mennyire nehéz elfogadni, hogy utasítják és mint bábu, ide-oda mozgatják az embert, és az embernek csak mosolyognia és tűrnie kell, és közben nagyon is figyelnie, mert, ha hiba csúszik a munkájába, akkor jön a felülről elintézés módszere.
Aztán mesélt arról, hogy ő miket élt meg az elmúlt 3 éve alatt, miközben, mint pincér („cincér" - mondta viccesen) dolgozott. Hogy milyen elviselhetetlen helyzetek, jobban mondva emberek vannak, akikkel meg kell értetnie magát, és nem csak megértenie kell őket, hanem jól is kezelnie, mert nem mindig az a megfelelő taktika, hogy mindenkinek a kénye-kedvét kiszolgáljuk.
- „Persze - egészítette ki, minek után ebbe belekötöttem - , a vendég az első, de nem a rosszindulatú vendég, akit bizony az életben is meg kellene leckéztetni." Szerinte a jó pincér egyben kiváló emberismerő is, aki első-második nézésre kb. bekalibrálja a vendég típusát, és ahhoz mérten kezeli, picit mintha egy pozitív tükröt tartana elé. Tehát, ha például a vendég kissé sznob és színészien pojáca, akkor nem az a helyes taktika, hogy érezhetően (vagy csak éppenhogy érezhetően) kinevetjük, vagy az, hogy hidegen - mint ő - válaszolgatunk neki vissza, de nem is az, ha benyalunk neki könyékig-----itt a jó megoldás, ha a legtermészetesebb és legkedvesebb és legemberibb stílusunkban válaszolunk vissza, és állítása szerint ettől egy részük mintha meg is változna, és a közepe felé már cinkos mosolyokat is megeresztenek.
Van aztán egy pár csalafinta vendég is, akiknek külön stratégiájuk van arra, hogyan ússzák meg a számla egy részét. Na, velük is vigyázni kell! Ők azok, akik, ha nincs is, akkor is csomót keresnek a kákán, és folyamatosan kötözködnek, aztán, ha már jól megforgatták a szerencsétlen pincért, benyújtják számla-csökkentési igényüket, majd, ha sikerrel járnak (vagy valami kis ajándékot erőszakolnak ki), akkor némileg elégedett arccal távoznak.
„Ez az a típus - oktatott Jani -, akire a főnökünk azt mondja, inkább menjen el sértődötten, mint sem, hogy még egyszer visszajöjjön". A dolog csak akkor lesz kínos, ha tömve van a hely, és a jelenetnek több tanúja van - ez ugyanis rossz fényt vet az étteremre, és okozhatja alaptalan pletykák elterjedését. Ezért, itt például meg volt mondva, hogy ha kötekedős vendég akad a horogra, akkor azon mód a főnöknek, de minimum a kisfőnöknek kell szólni, aki aztán odamegy és kedvesen félrehívja az illetőt (esetleg, ha olyan a szitu megkínálja némi aperitiffel), és határozottan megbeszéli vele a problémáját - extrém esetben felajánlja neki, hogy menjen be vele a konyhába és tekintse meg, miből és hogyan készítették számára az ételt. Jani azt mondta eddig még senki sem ment be igazán, mert a főnök ért hozzá, hogyan kell ezeket az alakokat kezelni, de persze ezek az alakok nem összekeverendők azokkal, akiknek okos megjegyzéseik vannak egy-egy étellel kapcsolatban (és van olyan is, hogy ne adj Isten, de rossz napja volt a szakácsnak és elsózta vagy elsütötte), és azt diplomatikusan tudják, vagy legalábbis őszintén - előadni.
Jó volt látni, főleg így a távlatból egy helynek a háttér működését is, és jó volt beleszagolni a munkába is, de azt nagyon érzem, hogy ebből a szerepből feljebb kell jutnom, mert hosszú távon nehezen viselem a csupán kiszolgáló funkciót... A hét végével amúgy lett volna esélyem, hogy maradjak még egy-két hétre (legkésőbb augusztus végéig), de közben a balatoni lehetőséggel is beszéltem, és mondta, hogy tényleg kellenék (meg a német-angol nyelvtudásom :D), és a változatosság amúgy is gyönyörködtet, no meg az is, hogy ott csak napi 9-10 órában, és főleg, mint kiszolgáló pultos vártak (azaz nagyobb emberismeretre és talán több izgalomra tehetek szert - jöttem rá), így aztán nagyon kedvesen visszautasítottam az ajánlatot, elköszöntem a Pista Bától és Juci nénitől, és elindultam vonattal Pestre, hogy rá két napra már a Balatonon kezdjek....
