Hazatértem! Amikor átjöttünk a Lánchídon, és csak néztem a lemenő napsugarakat, hirtelen úgy visszavágytam a balatoni partra, hogy magam is meglepődtem a reakciómon, tekintve, hogy az utolsó napokban egyre többet gondoltam nyugodt kis szobácskám idilljére. Nyár volt, meleg volt, munka volt és izzadás meg talponállás... mégis! Jó volt érezni, hogy mennyi mindenhez van erőm.
De kezdjük az elejéről... Augusztus 10-én érkeztem jól felmálházva, kettő hatalmas sporttáskával és egy hátizsákkal. Alig bírtam lecihelődni a vonatról, aztán csak álltam a peronon, mint bálám szamara, az esélytelenek nyugalmával, mert az egyértelmű volt, hogy magamtól nem jutok előbbre a cuccokkal. A munkaadómmal abban maradtunk, hogy kijönnek elém a vonathoz (jobban mondva a feleség jön ki, mert a főnök már a büfében nyomja), aztán együtt megyünk a házukba, ahol szépen berendezkedem, majd irány a munka! Szóval állok a peronon, tűz a nap rettentően, izzadok a napszemüvegem mögött és azt lesem, vajon kinek tűnik fel, hogy én vagyok az, akire várnak :DDD Eltelt vagy negyed óra, mire csökkent a lelkes figyelésem és megadva magamat a helyzetnek rácsücsültem az egyik sporttáskámra és belemerültem Ken Follett Katedrálisába (iszonyú jó könyv, csak ajánlani tudom!), persze előtte még telcsiztem egyet, de senki nem vette fel, így aztán megelégedtem egy „megjöttem a 2. vágánynál várok" sms-el. Hasznos dolog, ha az ember tud várni és türelmes típus - erre kell utólag rájönnöm, ugyanis még legalább fél órát olvashattam a legnagyobb nyugalomban, mire válasz jött és megtudtam, hogy röpke tíz perc múlva érkezik a felmentősereg! Mint kiderült Borbála asszonyság benézte egy órával a vonat érkezést, így a legnagyobb nyugalomban kertészkedett a házban, míg én a peronon főttem, Lajosunk (a főnök) pedig a büfében osztotta a parancsokat.
Na de, minden jó, ha jó a vége! Borbála megérkezett, és tulajdonképpen csak jól jött a késése, mert így ő szabadkozhatott egész úton, és nagy elánnal igyekezett az óriási cuccaimat vonszolni a peronon, és még csak meg sem jegyezte, hogy pakolhattam volna ügyesebben - ennek szívből örültem, viszont felróttam magamba, hogy legközelebb okosabban rendszerezem a feltétlenül szükséges csomagjaimat...
Ez csodaszép! - állapítottam meg magamban, ahogy befordultunk a nagykapun, ami mögött egy takaros kétszintes, óriási kerttel övezett ház magasodott, puha pázsittal és gondozott virágágyásokkal - és hatalmasra nőtt fenyőkkel! (Balatonfenyves arról híres, hogy kifejezetten sok fenyő van a településen, és erre minden fenyvesi nagyon büszke.) Borbála igyekezett a kocsibejárón minél bejebb állni, hogy könnyebben becibálhassam a táskáimat a hátsó kislakba, amit mint már írtam, a fiúknak építettek eredetileg, de ő meggondolta magát és most éppen külföldön próbál szerencsét - Borbála később elmondta, hogy kettős ok miatt: egyfelől, aki vidéken nő fel, mindig a nyüzsibe fog vágyni, másfelől Istvánka súlyos szerelmi csalódáson ment keresztül a múlt évben, így aztán, amikor műr úgy érezte nem bírja tovább nézni, hogy a szerelme más karján libeg, a szülők összefogtak és elintézték, hogy külföldre mehessen egy időre. A magam részéről mindenesetre csókoltattam Istvánkát, akinek hála egy csodaszép-világos két szobás, konyhás, fürdőszobás (sarokkádas!!!) lakhelyem lett két hétre (ahol mindent a legnagyobb gonddal rendeztek be és válogattak ki egyszem fiacskájuknak a háziak).
Félóra ámuldozás után Borbála szólt, hogy usgyi, vár minket a Papa (ő így hívta a férjét, míg a Papa Mamázta őt), én meg gyorsan lófarokba kötöttem a hajam, és szolid öltözetben (atlétában és kis farmer sortban) bevágtam magam a kocsiba. Emlékszem, mennyire jó volt, amikor a partra érve először érintett meg a balatoni szél semmihez nem hasonlítható illata, ez az az illat, amit még most is itt bújkál az orromban, és visszahozza az emlékeket, mert ez az, amit minden nap éreztem, ami segített a reggeli ébredésben és ami elkísért az esti lefekvés során.
A büfé egyébként nem holmi kis büfé volt, mint, ahogy én azt elképzeltem, hanem egy egész komplexum, ami az évek során nőtte ki magát egyre nagyobbá, mint Lajos mesélte cirka 20 évvel ezelőtt még kis bodega volt (de akkor már javában áradtak a kelet németek), aztán hála a forgalomnak mindig volt miből fejleszteni. Ezt a fejlesztő-vendéglátós elvet szintén érdemes feljegyezni, sokat is kérdezgettem Lajost a munka alatt arról, hogyan tanult bele a vállalkozói létbe, és hogyan érdemes befektetni a vendéglátósnak a saját tulajdonába. Elmondása szerint bár fontos, hogy „merjünk nagyok lenni", még fontosabb, hogy „merjünk kicsik maradni" - azaz, mindig csak addig nyújtózkodjunk, ameddig a takarónk ér, mert jöhet egy ultra jó szezon ugyan, amikor a forgalom kétszerese a tavalyinak, de aztán jöhet a krach, amikor viszont a harmadára esik. Erre tökéletes példa az idei év - magyarázta - amikor a forgalom minimum 30%-kal visszaesett (többek között ezért sem vett fel a nyár folyamán plusz embert - mellettem és a főnök mellett még ketten dolgoztak, és a Mama is besegített sokszor, de pont azért is kellettem, mert augusztusra kissé kitikkadt), és ezt persze nehéz volt előre látni még márciusban, amikor azért minden évben belefektetnek egy kis pénzt a fejlesztésbe/felújításba. A közeli büfés például igencsak megszívta, mert szinte az összes tavalyi nyereségét befektette a bővítésbe, így aztán egész nyáron tépte a haját (és idegességét bizony az alkalmazottak is megsínylették), átkozta az eget és az időjósokat, na meg a gazdasági válságot.
Lajos és sok más vendéglátós szerint is az idei év a „hűtőtáskák éve volt", amit remekül meg lehetett figyelni a strandon is (néha meg-meg volt engedve, hogy csobbanjunk egy órát a vízben), azaz a családok inkább bevásároltak a supermarketekben, aztán azt eszegették és iszogatták a parton, mintsem hogy költsenek a büfékben - Lajos bá fel is vetette többször az ötletet, hogy ideje lenne egy kisebb abc üzemeltetésében gondolkodni a jövőben, vagy beszállni egy működőbe, de legalább egy zöldségest megszerezni. (Ahogy Lajos bát megismertem amúgy, biztos vagyok benne, hogy két éven belül megteszi az ehhez szükséges lépéseket.)
A munka olyan szempontból sokkal könnyebb volt, mint a Tiszánál, hogy már volt némi gyakorlatom benne, a másik meg az, hogy itt tényleg családias volt a közeg, ezért még kevésbé volt érezhető az üzemi légkör, de az is igaz, hogy itt kevesebb emberre jutott alkalomadtán több munka. Lajos gyorsan megszeretett, meg amúgy is jóember típus, aki szeret kuncogni a bajsza alatt - sokkal jobban, mint üvölteni, meg méltatlankodni. Az ő erélye a kisugárzásából eredt, és abból, hogy minket megszégyenítően keményen dolgozott, így aztán még nekünk égett a fejünk, ha azon kaptunk magunkat, hogy kummantani szeretnénk, miközben Lajosunk vért-verítéket izzad. (Természetesen ő azért százszor jobban keresett ezzel a verítékkel, mint mi - de én meg százszor többet tanultam, mintha egy irodában ültem volna és kapkodom a telefonokat, vagy mintha egy tankönyv felett gubbasztok.)
A legtöbbet talán abból tanultam, ahogyan kezelte az embereket: kész udvartartást alakított ki a büfé körül, mindenkihez volt egy jó szava, vagy egy vicce (ezeket sajnos képtelen voltam utánozni, csak lestem a profizmusát), de úgy, hogy mindenkit a saját egyéniségéhez mérten kezelt, azaz például, ha egy szépasszony volt a vevő, akkor földig bókolt neki, mi több kacérkodott vele, míg, ha nagyhangú sörpocak, akkor trágár megjegyzésekkel vidította tovább a kedvét. Ami engem illet, azt javasolta, hogy a mosolyommal és az eszemmel hassak, de mindenekelőtt feltétlen kérdezzek (így például: „és, milyen napunk van ma? sikerül a pihenés? vidámak a gyerekek?") és hallgassam meg a vendégeket figyelmesen, majd fűzzek a válszokhoz egy-két okos megjegyzést. A külföldiekkel aztán végképp levettem a lábáról a főnököt, pár nap után ugyanis felbátorodtam annyira, hogy velük is elkezdtem csacsogni, aminek szerfelett örültek és rendszeres visszajárók lettek (olyannyira, hogy amikor néha-néha kimenőt kaptam és nem voltam a pultban, akkor Lajos szerint ment az érdeklődés, hogy minden rendben? ugye, nem lettem beteg? :DDD)
Egy esetet még muszáj elmesélnem, mert persze a csábítás sem kerüli el az embert a nyári fülledtségben (azt még hozzátenném, hogy Borbála asszony kedvesen figyelmeztetett, hogy ügyeljek az udvarlókra, mert biztos lesznek - és jobb óvatosnak lenni, mielőtt elcsábulok, és a munka rovására mennek a légyottok), és én sem vagyok ugye kőből. Már lassan három hónapja vagyunk együtt a barátommal (ominózus májusi buli...), de ez a nyár eléggé külön telt - legalábbis így a második fele, így aztán sms-ben meg maileken tartottuk a kapcsolatot, mert ő Pesten dolgozott, én meg ugye vidéken.
Eleinte persze egyáltalán nem éreztem, hogy megsínylené a kapcsolatunk a távolságot, sőt, már-már tetszett, hogy emiatt milyen mély és érzelmes üzeneteket váltunk, és úgy voltam vele: ez csak erősíti a szálakat.
Aztán jött egy srác itt a Balcsin, aki valami egészen más volt, mint a többi körülöttem lebzselő. Valami olyan erő volt a szemében, amit a mai napig képtelen vagyok feldolgozni, mintha folyamatosan beszélt volna a fejemben, miközben rám nézett. Magnetikus élmény volt az egész, és én csak azt hallottam magamban dübörögni, ahogy azt mondja: „mi összetartozunk, hát nem veszed észre?". Őszinte leszek, nagyon megijesztett az egész, és aztán eljött az a pillanat, hogy megvárt munka után, és olyan határozottsággal fogta meg a kezem és húzott magához, hogy abba bele kellett őrülni! Közben egyfolytában a szememet nézte, és én nem tudtam elszakadni a tekintetétől, miközben minden idegszálam azért sóhajtozott, hogy belelépjek ebbe az örvénybe, az eszem viszont úgy kongatta a vészharangot, hogy szinte belesüketültem a hangba. Igen, tény, hogy megcsókolt, és remegtem a tudattól közben, hogy tetszik a dolog, de azt hiszem a sors most mást várt tőlem. A határozottsága és az önbizalma verte ki a biztosítékot, így én ösztönösen kitéptem magam a karjaiból, dobtam egy istenhozzádot és csatlakoztam a többiekhez, akik éppen a vurstli felé igyekeztek a tömegbe. Azt hiszem az ismeretlen csak állt, én meg egyre messzebb és messzebb kerültem tőle, és annyira hátra néztem volna, de a büszkeségem visszatartott, szóval csak mentem és csacsogtam tovább, de már kb. öt perc múlva úgy éreztem, valamit most végérvényesen elszúrtam. Az ismeretlent nem is láttam többet, gondolom másnap tovább utazott, én meg csak álltam és azon gondolkozhattam még napokon keresztül: vajon a sors akarta ezt, vagy én voltam nyuszi a valóság megéléséhez?
