Minden karácsonykor megtörténik, hogy elérem a meghatódás tovább nem ható pontját, és ott tartok, hogy titokban vagy éppen nyilvánosan könnycseppet morzsolok a szememben. Soha nem értettem azokat, akik siránkoztak, hogy „jaj ez az ünnep már megint semmi másról nem szól csak az ajándékokról", és azokat sem, akik görcsösen készülődtek a tökéletes esti pompára.
Nálunk, mióta az eszemet tudom, mindig későn kezdődött a Karácsonyi ünneplés, amit én a csengettyű megszólalásához kötök, ez jelenti ugyanis az angyalok távozását. Emlékszem az első szentestéim izgalmára. Apám kézen fog a testvéremmel és neki indulunk a parkerdőbe, ahol frissen esett havon taposunk nagy elánnal, miközben Apa arról mesél, hogy most bizonyosan lesz ideje a hozzánk betérő angyaloknak az ajándékok elhelyezésére és a fa feldíszítésére. Aztán hazaérünk, van valami különös érzés az ajtó nyitásban, pillangók repdesnek a gyomromban az izgalomtól, hogy vajon „tényleg járt már itt az angyalhad, vagy túl korán érkeztünk?" De, csak egy pillanatig tartanak a kétségek, Apám biztos karja megóv a bizonytalanságtól, ráadásul érzem, hogy testvérem felé is bizalmat kell sugároznom - mintha az ő fejében is repdesnének a gondolatok az angyalok hol létével kapcsolatban. Aztán egyszercsak a sűrű csendet megtöri a várva-várt csengettyű hangocska és nagyot dobban mindkettőnk szíve, szinte érzem, ahogy kiugrana a helyéről. Lelki szemeim előtt látom, hogy a fátyolszerű angyal lények kisiklanak nappalink erkély ajtóján - ezt hagytuk nyitva nekik mindig, hogy tudják, most van itt az idő az ajándékok elhelyezésére. Félve nézünk Apánkra, Anyánk varázslatos módon éppen kirepül a fürdőszobából, biztató mosolyuk elég, hogy tudjuk, tárhatjuk az ajtót nagyra, és én nyomulok előre, és érzem a hátamban a húgom meleg kezét, aztán jöhet a meghatott éneklés a fa alatt - mert oda állítanak minket minden Karácsonykor, hogy akkor tessék, lehet énekelni a „kis karácsony, nagy karácsonyt", ahogy csak vékonyka torkunkon kifér.
Ezekre az alapokra rakódtak aztán eszmélésem karácsonyai, köztük a legszomorúbbal, amire azóta is édes-szomorúsággal gondolok, amikor drága hittan tanárnőm felvilágosította az osztályt, hogy „ne haragudjunk a szüleinkre, ha nem kapjuk meg tőlük azokat az ajándékokat, amelyeket szeretnénk." Mély felháborodással emeltem égbe kezemet, majd kieestem a padból ekkora szemérmetlenség hallatán, hát hogy gondolja a kedves tanárnő, hogy a szüleinket is bevonja a szentestébe??? Nézett az osztály nagyot, egyesek nem átallottak hangosan felnyeríteni a gyönyörtől, íme az osztály hülyéje, aki képes azt hinni, hogy angyalkák szálldosnak és terítik be az ország lakásait az áhított ajándékokkal. Csak ültem megsemmisülten, de bízva hitemben - nem volt könnyű lerombolni, ha valami mélyen gyökerezett bennem - mosolyogtam a károgókra, mit tudnak ők bármit is a valóságból? Gizi néni szánakozva nézett vissza rám - emlékszem ezzel a mosolyával mélységesen leírta magát a szememben -, „Anna itt maradsz az óra után, hogy beszélgessünk kicsit" súlytott le a magasból, mire én kisebbre mentem össze és mindent akartam, csak ezt a beszélgetést nem. Persze nem volt menekvés (Hová is bújhat egy általános iskolás a tanárok fenyegetése elől?), kíméletesen előadta, hogy „na igen, átvitt értelemben az angyalok hozzák az ajándékokat, de a realitás mégis csak az, hogy szüleink teszik oda őket két szép kezükkel". Rohantam haza bőgve, és nagyon mérgesen, és omlott össze az egész világom, amiben addig hittem, és omlottak le a meséim, az álmaim, a fantázia képeim, míg agyamban folyamatosan csak egy kérdés zakatolt: „Minden hazugság? Mindig csak hazudtak? Hát, az Angyalt sem látta jóanyám? Hát a Mikulás szánkójának nyoma is csak porhintés volt a javából?"
Este aztán a fürdőkádban borult ki a bili, addig tartottam magamban, addig halogattam a nagy kérdést, mire kibukott belőlem: „Anya, tényleg nem az Angyalok hozzák az ajándékokat?" Nézett rám az Anyám, nézett nagy szomorú szemekkel, ő is tudta, hogy itt a vallás ideje, s nekem is egyre bizonyosabbá lett a belső rossz érzésem, hogy megcsaltak, hogy hazudtak nekem éveken át. Csapkodtam, toporzékoltam, bevágtam jelentőség teljesen magam után az ajtót, és csak fúrtam magam a párnámba hosszú órákon keresztül a könnyimmel.
És azóta is. Minden Karácsonyomkor jön a könnycsepp morzsolós rész - mert azóta a felhőtlen vidámságot felváltotta az édes-szomorúság és meghatódás érzése, és már sosem lesz teljesen felhőtlen a szenteste és az azt követő napok. De ez így van rendjén. Így jó, hogy picit felnőttebben élem már meg az ünnepet, hogy nem csak örülni, befelé figyelni is megtanultam. Idén Nagypapám látása hozta ki belőlem 2010 könnycseppét. Jó pár éve nem mozdult ki Budapestre, de most felhozta a nagybátyám, így jutott el hozzánk is. Nyílt az ajtó, és Nagyapám lendületesen, legszebb ruhájában bicegett felém, akkora méltósággal és lelkesedéssel, hogy úgy éreztem nem is biceg, röpül felém az Öreg. Nyakába borultam, de egy pillanattal előtte még láttam a buggyanó könnycseppét, amit aztán az enyémmel morzsolódott szét arcunkon.
