Hétfőn két különleges dolog történt: meghosszabbították egy nappal a felvételi jelentkezés határidejét, mivel a felvi.hu rendszere összeomlott (örülök, hogy végül a hagyományos jelentkezés mellett döntöttem :-D), én pedig összefutottam egy régi barátnőmmel, akivel még évekkel ezelőtt szem elől tévesztettük egymást. Lilla épp az "istennő táncórájára" tartott (ahol legalábbis a foglalkozás alatt részesülnek a kozmikus sugárból :-D), majdnem oda, ahol lakom, így a tízperces séta közben zúdítottuk egymásra a híreket. A viszontlátás visszahozta azoknak a régi nyaraknak az ízét, amiket együtt töltöttünk, például a balatoni nyaralónkban - emlékszem az estére, amikor bepezsgőzve útra keltünk Siófok felé, ahol kipróbáltuk, milyen, olyan helyen az asztalon táncolni, ahol akkor néznek ki, ha nem ezt csinálod. Lillát nem szabad elfelejteni!
A suliban hosszú idő után az egyik legnyugisabb hétben volt részünk - kipukkadt a felvételi lufi -, de nem adok még egy hetet sem, hogy elkezdődjön az érettségi emlegetése. Ma egyébként kaptam mailt az e-felvételi rendszertől, de nem derül ki belőle, ha papíron adtam be a jelentkezést, mikortól tudom követni a neten is a fejleményeket. Hétfőn felhívom a már jól ismert felvis információsokat, tutira veszem, készségesek lesznek :-)
Itt fejeztem be tegnap, belázasodtam éjszakára, semmi komoly, de muszáj ágyban maradnom, mert amint kilépek belőle, szédülés fog el, egészen addig, amíg a legszükségesebb tárgyakat fel nem hurcolászom a galériámra - képtelenség, hogy folyton aludjak, igyekszem legalább egy pici időt hasznosan etölteni.
Tudom, hogy még nagyon messze van, mire kiderül, hogy felvettek-e a Kodolányira, de azt álmodtam, hogy szeptember van, olyan meleg őszi nap és az iskola előtt állok, aminek az épülete megegyezik az életben látottal, viszont a környezete hatalmas őspark, magas fákkal, és lágyan fúj a szél (ezen a ponton úgy éreztem sokkal inkább nyár van, a napsütés mindenhová beszikrázik a nyárfaleveleken keresztül). A háttérben zsibongás, de mégis úgy tűnik: csend van, a szélen kívül (ezért is jegyeztem meg) semmi sem rezzen. Emlékszem még a folyosókra és a termekre, ahol a valóságban látott fehér falak köszönnek vissza, és tudom - ki van írva az osztályok neve az ajtókra - , hogy most kell megkeresnem és megtalálnom a csoportot, akikkel elindul a félévem.
Azt hiszem már az első bejegyzésemben írtam, jó kapcsolatban vagyok az álmaimmal, de igyekszem reálisan kezelni őket, mert nagyon sokfélék és simán megtréfálnak (vágyálmokkal és rémálmokkal, ha pedig lefekvés előtt túl tömöd magad, ne számíts semmi szépre az éjjel). Az álomalakok szerintem nagy részben önmagunk kivetülései (erre apum hívta fel a figyelmemet még évekkel ezelőtt, amikor látta, mekkora jelentőséget tulajdonítok egy-egy álomfigurának), akik néha egész érdekes dolgokra derítenek fényt. Amúgy, mióta így kezelem őket, jellemzőbb rám az önirónia, ami még jó is, állítólag rámfért. 
