Olyan ez a mai nap, mint egy hatalmas fellélegzés, vége a két hetes írásbeli érettségi hadjáratnak. Mert ez az volt. Tollropogás, papírcsattogás, árokban lapulás és diadalmas éljenezés (avagy elvérzés) egyaránt képviseltette magát. A legviccesebb momentumok a változatos puskázási kísérletek voltak, és az a folyamat, ahogyan ezek szájról-szájra terjedtek, és így napról napra többen próbálkoztak a bevált trükkökkel.
Peti például kettős módszerben gondolkodott: a hagyományosan bevált miniatürizált tételek használatát egészítette ki a wc-ben elhelyezett tankönyvvel. A módszer egyébként működött volna, feltéve, ha nem veri akkora dobra még az első sikermenet után, ugyanis ennek következtében feltűnően elszaporodott a wc-be kikéredzkedő diákok száma, akik rájártak az immár megsokasodott tankönyvekre. Kínos volt a lebukás, de be kell valljam magamban nagyot röhögtem, főleg, mert a lebukott nebuló egy igazi kis stréber volt, egy eminens, aki állítása szerint csak kíváncsiságból ütötte fel a wc tartály tetejére elrejtett történelem tankönyvet, mintegy önmaga igazolása végett. Aztán csak ücsörgött (haha) és ücsörgött, mondjuk ki: trónolt; mikor is a felügyelő tanár kidörömbölte a helyiségből - mint írtam akkora már enyhén gyanús volt a tanároknak a vizelési ingerek gyakorisága -, de nem egyszerűen, hanem korrektül levezényelt kis átkutatással. Peti szerencséje az volt, hogy világéletében nem forgatta túl sokat a töri könyvet, így aztán még a nevét és egyéb azonosítható sztorikat sem vésett a lapok közé, míg a kis ügybuzgó arra hivatkozott, hogy az ő tankönyve pepitába kötve lapul a táskájában (meg is mutatta) és egyébként is éppen jelenteni akarta a felháborító felfedezést. Az ügy így aztán kedélyesen elsikkadt, a tanárok elnéztek a dolog felett, Peti pedig elővette a B tervet: a következő napokban vízhatlan fóliába egyenesen a wc tartályba helyezte a tankönyveit.
A legtöbb sztori ezek után csak az érettségit követően látott napvilágot, így például Móni barátnőmé, akivel semmi gond nincs, értelmes lány, csak éppen a matematika nem az erőssége, a szülei viszont rém szigorúak és kijelentették, ha nem lesz minimum hármasa, szóbeli érettségi végéig egyszer sem találkozhat a pasijával. A szerelem pedig nagy úr, ezért Móni kitervelte, hogy megkeresi a legmegbízhatóbb és egyben legokosabb évfolyamtársat a gimiben, aki bizonyos ellenszolgáltatásért cserébe (egyébként mint kiderült, Enikő nemcsak szuperagy, de szuper jólelkű is, ezért ezt nem volt hajlandó elfogadni, így a vége az lett, hogy elmentek együtt moziba, ami jót tett Enikő lelkének, mert rendszerint "elfelejtik meghívni") hajlandó segítségére lenni. A lényeg, Enikő vállalta a feladatot, amit a következőképpen hajtottak végre: pontban nyolc órakor elkezdődött a feladatsorok kiosztása, ezt követően négy óra hossz áll a tanulók rendelkezésére. Móni pontban kilenc előtt öt perccel kiment a mellékhelyiségbe, zsebében egy kis cetlivel, amelyre feljegyezte a számára legnehezebb feladatok számát, hogy aztán azt elrejtve az előre megbeszélt helyre Enikő pontban kilenckor kimenjen ugyanabba a wc-be és magához vegye a cetlit. Két órával később aztán Enikő újból kiment immár a megoldott példákkal, amiket Móni tíz perccel később "átvett". Mesélte, mennyire izgatott volt, amikor kiment, és amint meglelte a kidolgozott példákat szinte visítani lett volna kedve örömében, amellett, hogy hálaadó imák sokaságát rebegte Enikő felé gondolatban...
Minden jó, ha jó a vége - erre jutottunk a pénteki lazulás alkalmával, amikor aztán eleresztettük a hajunkat, még jó, hogy végül úgy döntöttünk Dóriék nyaralójába gyűlünk össze és nem holmi belvárosi szórakozóhelyen engedtük ki a gőzt. Eredetileg olyan húszan lettünk volna, de persze mindenki akart hozni még plusz barátokat, így az összlétszám kb. 35-nél állt meg, amit az éjjel egyre betoppanó váratlan vendégek fejeltek meg még öt fővel. Őszinte leszek, én nekik örültem a legjobban, ugyanis "Ő" is köztük volt, szóval ez volt ennek a félévnek eddig a legnagyobb dobása! Mint kiderült, tényleg nem hívták meg őket (ugyanis Dóra nem tartozik a legközelebbi barátnőim közé, de osztálytársak vagyunk és azért jóban vagyunk persze), viszont hallottak az összejövetelről és már hét közben rajta lettek volna nagyon, hogy jöjjenek, de hiába a sárm ugye (azt hiszem végső soron a leghelyesebb fiú csapatról beszélünk), mégsem hívták meg őket. (Dóri később amúgy azt állította nekik, hogy tulajdonképpen félénkségből nem tette, és fogalma sem volt róla, hogy jönni akartak). De ők mégis eljöttek!!! Bent iszogattak a városban (kivéve a sofőrt, akinek igen jól eleresztett a családja anyagilag és már fél éve birtokolja a járgányt), egyik helyről furikáztak a másikra, amikor "Ő" hirtelen felindulásból indítványozta, hogy jöjjenek ki Dóriékhoz, hiszen nincsenek is messze, csomó jó nő lesz kint, nem beszélve arról, hogy másnap délig tart a buli, amikor majd tutira sütés-főzés-flekkenezés veszi kezdetét (ez amúgy így is történt). Azt már el sem merem mondani, hogy az egésznek csodás "romantika" lett a vége kettőnk között, ami picit biztos annak is köszönhető (pedig ezzel nem szívesen értek egyet a legtöbb esetben), hogy mindketten spiccesek voltunk és lazábban álltunk a másikhoz, valahogy egyértelműbbnek tűnt minden, mint például az, hogy kint a tűz mellett a legnagyobb természetességgel átkarolja a derekam:)) A többi eseményt leírtam a naplómba (hiába, kell még egy kis edződés a nyilvánosság világához, hogy képes legyek itt is megnyílni), legyen elég annyi, hogy végignézve a társakon titkon arra gondoltam, van abban valami igazság, hogy sült libacombok nem potyognak az égből, de, ha tisztességsen adsz bele vért és verítéket előbb-utóbb kisütöd magadnak a pecsenyét.
