Azon csodálkozom, hogy lehet az, hogy pár napja még szárnyaltam, ma meg ültem itthon egész nap, és csak szenvedtem. Igazándiból, amikor „kamasz voltam" (nekem ez a 13-14-15 éves koromat jelenti), akkor szinte sohasem tört rám a depi, ami velem ellentétben egy csomó osztálytársamat időről-időre fogva tartotta.
Akkor nem nagyon értettem, Piri mitől tud olyan túlérzékeny lenni, hogy egyik pillanatról a másikre elbőgi magát, ha valaki egy picit is sértőt mondd neki, de azt is nehezen fogtam fel, hogy Juditka osztálytársnőm miért bőg a szünetben, azután, hogy Teri nénitől egyest kapott a történelem feleletére. Emlékszem, mennyire irritált, hogy mindenki abajgatta Juditkát, hogy jaj szegény, és az a szemét Teri néni, én meg odamentem és közöltem vele, hogy szerintem Juditka a hibás és ne sajnáltassa már magát, egyébként is, Teri néni csak tette a dolgát, aki pedig nem tanult, az megérdemli a jussát.
Most valamiért pont ez a jelenet jutott az eszembe, azt hiszem azért is, mert tegnap neki álltam picit munkát keresni, aminek az lett a vége, hogy felhívtam négy helyet és mind a négy helyen eltanácsoltak - sőt, nem csak kedvesen, mert volt olyan utazási iroda, ahol szinte hallottam, hogy kinevetnek, hogy mit is akarok én a nulla képzettségemmel asszisztálni...
Ma aztán amikor felkeltem, telibe talált a depi, most már biztos vagyok benne, hogy ez az az érzés. És ez most más volt, mint nyáron, amikor a sikertelen felvételi miatt buktam ki, mert akkor úgy lehúzott és nagyon mélybe húzott, szóval meg volt vele együtt az a mélységes elkeseredés is; ez a mostani pedig sokkal inkább megfoghatatlan érzés, mert nem értem igazán milyen okból nehezedik rám.
Ezért is gondoltam arra, hogy írok róla, mert sokszor tapasztaltam, hogy jó terápia, ha az ember leírja a dolgokat, amik bántják, és volt már olyan is, hogy közben jöttem rá, hol van a kutya elásva. Most is, ahogy elkezdtem írni, rögtön eszembe jutott ez az általános iskolás történet és bevillant, hogy igen, ez most pont olyan érzékeny szakasz, mint akkor Juditkának lehetett, akit meg nem értettem meg. Mintha picit visszamenőleg most jó lenne tőle bocsánatot kérni, és megölelni és azt mondani, hogy fel a fejjel, van ilyen, hogy egy apró kudarc lelombozza az embert, még akkor is, ha az eszével világosan tudja, hogy a dolog kijavítható!
