Tegnap, kikapcsolódás gyanánt, könyváruházak barangolásával töltöttem a szabadnapom. Az őszi napsugarak még aranyat érnek, elég volt egy meleg pulcsi és egy puha sál, hogy megóvjam magam a fagyos szentektől, társaságnak pedig Lilla, akivel már időtlen idők óta nem találkoztam, de a napokban összefutottam vele és kiderült, hogy ő már tényleg annak a sulinak a padját koptatja, ahová én még csak vágyom.
Ez persze fellelkesített, és egyébként is, ő pont az a lány, akire mindig jobban kíváncsi voltam, csak a gimiben valahogy elkerültük egymást. Neki is megvolt a saját baráti köre, nekem is az enyém, de néha, amikor egymás mellé sodródtunk lehetett érezni, hogy egy hullámhosszon vannak a gondolataink. Ő éppen suliból jött, én meg mentem be, hogy pár hivatalos dolgot elintézzek, és kb. a kapuban futottunk össze, jó pillanatban, mert rögtön mindketten megörültünk egymásnak, és azzal „a régi ismerősök, akik rég nem látták egymást örömmel" összeborultunk.
„Hát te?, Hogyhogy itt?" - kérdések adták magukat, és kiderült Lilla kommunikáció és médiatudomány szakon tanul, mert neki mindig is az volt az álma, hogy rádiós műsorvezető lesz, amit amúgy lehetett sejteni, mert a volt giminkben a kezdetleges iskolai rádió szervezkedésében is aktívan benne volt. Persze a suli rádió, tényleg amolyan összetákolt valami volt csak, mert nem volt rá pénzügyi keret, hogy igazi stúdiós berendezések legyenek, maga az adás pedig a hangosbemondóból szólt az iskolai szünetekben. Tulajdonképpen az egész úgy nézett ki, hogy pár lelkes diák harmadik év vége felé kitalálta, hogy, ha úgysem használjuk semmire a hangosbemondókat, de a rendszer megvan hozzá, akkor harcoljuk már ki, hogy legyen rádiónk. A töritanár és az egyik tesi tanár vállalta a felvezető szerepét, ők hajtották ki a suliból a mini stúdió engedélyezését, ami végül egy nagyjából 6 négyzetméteres kis helyiségben kapott helyet; míg a vezetést a töri tanár Béla bá vállalta. Ő elég sok osztályban tanított, így nem volt nehéz összetoboroznia a stábot, akik persze eleinte vagy harmincan voltak, de aztán gyorsan elapadt a kezdeti rámozdulás, és maradtak kb. 8-an 10-en, akik tényleg komolyabban gondolták.
A műsorstruktúra sem tört túl magasra, az első szünetben viccesen-humorosan köszöntötték a diákokat (olyasmi felütésekkel, mint a „jóóó reggelt álomszuszékok!", meg „kívánunk sikeres leckemásolást az előttünk álló napra", és „bízunk benne, hogy ma is megússzuk a felelést"), aztán jöttek az aznapi informatív közlemények (ezekben persze a diri és a tanárok is szerepet játszottak, az egyik legjobb az volt, amikor a 3/B-sek ofője beolvastatta, hogy azok, akik még mindig tartoznak az osztálypénzzel, sziveskedjenek a holnapi napra behozni, különben elmarad az osztálykirándulás).
Az első szünet csak tízperces volt, így a műsor is; a műsor szerkezetét alapvetően a szünetek hossza határozta meg a rádióban. Ebben persze volt egy nagy adag előny is - mondta most Lilla, aki itt a Kodón minden erejével azon van, hogy minél több gyakorlati ismeretet és kapcsolatot szerezzen leendő rádiós karrierjéhez -, jelesül, hogy magabiztosan ki tudták tölteni a műsoridőt, így maga a kezdeményezés egész sokáig fennmaradt, illetve állítólag még most is van sulirádió, csak a negyedikesek potyognak ki belőle sokszor az utolsó félévben, amikor már egészen más köti le az agyukat.
Mindenesetre Lilla végig maradt a stábban, ami a második nagyszünetre időzítette az aznapi legerősebb adást, úgy is mondhatnánk, ez volt a fő műsoridő :-) Eleinte csak ketten-hárman beszélgettek olyan általános, szerintük mindenkit érintő témákról, mint a „klikkesedés az osztályokban és csoportdinamika", vagy a „kamaszkori lelki bajok", aztán később már mini interjúkat is gyártottak a tanárokkal, utóbbiakat néha az alapján választották ki, hogy mit kértek a hallgatók a kis stúdió szoba ajtajára felhelyezett „Kívánságládában".
Ide nemcsak kívánságokat lehetett bedobni (hogy milyen témát, tanárt kérdezzenek és milyen számokat adjanak le), de konkrét kérdéseket is fel lehetett tenni, és emlékszem mekkora botrány lett belőle, amikor Pál, az iskola nagy vagányja feltette azt a kérdést tesitanár Gábor bának, hogy „miért csapkodja feltűnően sokszor tornaórán a lányok fenekét?". A sztoriban persze volt igazság, mert tény, hogy Gábor bá nem egyszer valóban nyálcsorgató fejjel ácsorgott a tesiórán és voltak kis kedvencei, akiknek rá-rá csapott a fenekére, mintegy noszogatásképpen - de persze az is benne volt a pakliban, hogy a lányokat sem kellett félteni, mert ők meg élvezték a figyelmet és nem átállattak kacér pillantásokat vetni Gábor bára... Lényeg, hogy az interjú alatt Gábor bá szinte hátraesett a széken, és lévén, hogy élő adásról volt szó, szinte megmukkanni sem tudott, valami olyasmit nyögött, hogy „néha szükséges, hogy egy testnevelés tanár fizikai noszogatással támogassa a diákok sportkedvét". Ebből aztán sulira szóló botrány lett, és később kiderült, hogy a diri még aznap behivatta, kikérdezte és megfeddte, sőt állítólag meg is eskette Gábor bát, hogy, ha a jövőben is a gimi tesitanárja szeretne maradni, tekintsen el a lányok fenekének csapkodásától. Igaz, ami igaz, ettől kezdve Gábor bá egy hétig ugyan igen morcos volt, és az emlékeim szerint sokkal kevesebb játékidőt adományozott az osztálynak, de a keresztkérdés akkor is megtette hatását: befejeződött a fizikai noszogatás efféle megnyilvánulása.
Most, amikor Lillával még ezt az esetet is felemlegettük, ő már a jelenlegi tanulmányainak hatására tekintett a múltra, és kifejtette (szinte tudományos igénnyel...), hogy ebből is csak az látszik, mennyire fontos része a társadalmunknak a média, és, hogy ezért is van az, hogy negyedik hatalmi ágként emlegetik - mert igenis, hogy van hatalma és a sajtószabadság, nameg persze az élő rádióműsor pont azért nagyon jó és izgalmas, mert, ha jól működik, képes a rejtett igazságok feltárására. Ő speciel, most leginkább elméleti fejtágítást kap a suliban, ezt nevezik alapozásnak, de már ebben a félévben mennie kell szakmai gyakorlatra egy hétre valamilyen médiumhoz. Neki persze a legjobban a rádiós lehetőség tetszik, ami itt a Vörösmarty rádiót jelenti, és ami Székesfehérvárról működik egy profi gárdával, viszont van rá lehetőség, hogy a hallgatók is bekapcsolódjanak a szerkesztésbe. Igazán csak másodévtől szokták javallani, de persze Lilla elég törtető típus a maga nemében, úgyhogy, már most kapott ígéretet, hogy mehet és megnézheti, hogyan működik a rádiózás egy profi stúdióban. Mondta ő is, hogy az még azért messze van, hogy élő adásokat szerkesszen vagy vezessen, de egyelőre azzal is megelégszik, ha a tűz közelében lehet :-)
Aztán persze én meséltem, hogy például majdnem sulitársak lettünk, illetve vagyunk is, csak én most hétvégi diák vagyok, mert igyekszem több lábon állni; megtanulni most egy szakmát, aztán újra felvételizni és bejutni a turizmus-vendéglátásra. Picit, bevallom volt bennem egy szégyenérzet talán, hogy ő már bent van, én meg még nem, de annyira kedvesen reagált, sőt még mintha picit irigykedett volna is (na jó, ezt lehet, hogy csak bebeszélem magamnak), hogy ez azért remek, hogy már nyárra a kezemben lesz egy szakmai papír, amivel dolgozhatok és pénzt is kereshetek, ráadásul úgy, hogy azt csinálom, amit majd tanulni akarok... Mondta, hogy szerinte neki még évek kellenek és sok-sok gyakorlat ahhoz, hogy ebből a rádiós szerelemből kézzel fogható javak hulljanak az ölébe, de azt is érzi, hogy neki erre kell mennie, és végül is még fiatal, mikor hozzon áldozatot, ha most nem?
TESSÉK, ANNYIRA MEGHATOTT A SZTORIZÁSA, HOGY MEGNÉZTEM MILYEN LEHET:
