Napok óta azon gondolkozom, amikről a felsőoktatási reform kapcsán beszélnek mindenféle műsorokban... Jelesül az egésznek a hátteréről, arról, hogy miért éri meg éveken keresztül tanulni, és nem elmenni szakmát választani és dolgozni.
„Vannak - mesélte Lilla, akivel egyre jobban vagyunk - , akik a suliban csak lógatják a lábukat, vagy kihasználják, hogy a szüleik fizetik nekik az oktatást. Igazándiból nem tudják szegénykék, hogy mit keresnek a suliban és mit akarnak magukkal, csak egyszerűen valamiféle társadalmi kényszer viszi őket arra, hogy bejárjanak." Amikor ilyesmiket hallok, és ezen gondokozom tovább, akkor bizony eszembe jut, hogy vajon miféle kényszer lehet az az emberek körében, ami arra viszi őket, hogy a gyereknek mindenképpen diplomát kell szereznie?
Régen, még a nagyszüleim idejében (pedig, ha azt vesszük, az sem volt túl régen) az is nagy szó volt, ha valaki a nyolc osztályt elvégezte falun, és még a nagymamámnak sem sikerült, mert menni kellett dolgoznia a mezőre, segíteni a családnak. Pedig! A nagymamám családja egyáltalán nem számítottt szegénynek a falujában, sőt, inkább a tehetősek közé sorolták őket. Mégis, az akkor, azaz közel 70 évvel ezelőtti vidéki mentalitás azt diktálta, hogy egy nőnek teljesen felsleges az írás-olvasás-számoláson kívül még többet tudnia. Ami még érdekes, hogy nagymamám viszont nagyon szeretett volna tanulni, égett benne a tudásszomj, de akkoriban még az sem dívott, ami manapság már általánosan elfogadott helyzet: azaz, hogy a gyerek szembeszáll szülei akaratával, vagy legalábbis céloz rá, hogy bizony neki nem ez az út a legszimpatikusabb. Így tehát nagymamám nem tanult tovább, és nem állt ki a szülei elé, hogy elmondja miről álmodik - nagymamám kiment a mezőre, megtanult varrni, sütni és csodásan főzni.
Nagypapám, férfi lévén, kicsivel előbbre jutott, és jutott volna még tovább is, ha nem tör be a világháború sötét fellege. Történt ugyanis, hogy a nyolc általános után felkerült Pestre, egy rokoni kapcsolat révén, fel egészen a Horánszky utcáig, és ez az, ami a nagy szó - hogy egy vidéki ici-pici kis faluból elindult meghódítani a világot. (Na, ez persze túlzás, mert biztos őt is küldték, szóval nem batyuval és hamuban sült pogácsával vágott neki az útnak, hanem izgalommal és félelmekkel a nagy idegen várostól.) Budapesten a Horánszky utcában egyébként nem tanulni ment, viszont rendkívül tanult emberek közé került, a jezsuitákhoz. Itt kezdett el nagypapám szolgálni, amolyan inas volt, aki sürgött-forgott a jezsuita szerzetesek és tanítók között, és ők - főleg egyikük - hamar felfigyelt nagyapám élénk-okos szemére, és, ahogy telt-múlt az idő egyre inkább megbizonyosodott arról, hogy nagyapám ennél többre lenne hivatott. Így hát elkezdte tanítani, és eközben elhatározta, hogy rábeszéli nagyapámat arra, hogy végezze el a gimnáziumot, mert van annyi esze, hogy ez ne jelentsen neki problémát. Gondolhatjátok: nagypapám előtt új világok sora nyílt meg, a legnagyobb szorgalommal tanult és igyekezett megfelelni a tanítónak, hogy mihamarabb elérjék, hogy felvegyék a gimnáziumba. Ezt az álmot törte aztán ketté a világháború, és nagyapámnak szertefoszlott minden addigi elképzelése leendő életéről. Szülei hazahívták, nem maradhatott tovább a Horánszky utcában, ő pedig mit tehetett-mit nem, nagy búsan hazabaktatott. A nagyszüleim tehát akartak és meg is próbáltak elindulni a tanulás rögös útjain, ám törekvésüket nem koronázta siker. Az ő eredményességüket gyermekeik bizonyítják, akikból az összes felsőoktatásba ment tanulni, sőt ketten orvosok is lettek...
Az egész arról jutott eszembe, hogy a cikk úgy kezdődik: „a diplomaszerzés a legjobb megoldás a munkanélküliség ellen még ma is" - derül ki az Educatio 2009-es felméréséből, amit az ún. diplomáspálya-követési rendszer keretében készítettek el. Ez persze lehet egy picit elnagyolt kijelentés is, és a felmérés nem reprezentatív, viszont olyan fiatalok körében és 30 intézményben végezték el, akik tovább tanultak, és a felsőoktatást választották.
Eszerint a diplomaszerzés után több mint hat hónappal a fiatalok többsége már dolgozott, mi több teljes munkaidőben tette ezt - persze olyanok is voltak, akiket első körben csak részmunkaidőben, vagy csak mint alkalmi munkavállalót foglalkoztattak. Akiknek viszont egyáltalán nem kellett aggódniuk amiatt, hogy találnak-e munkát, a következő karokon végeztek: informatika, közlekdés és építészmérnök.
Erről megint eszembe jutott a sokat hangoztatott rémkép, a bölcsész munkanélküliekről, és azokról az állításokról, miszerint a bölcsész képzés kész időpazarlás, és csak azok választják, akik henyélni és nem tanulni akarnak a felsőoktatásban.
Nézzük a munkanélküliséget: ez a felmérés szerint az intézmények többségénél 3-5 százalék körül van, Budapesten és vidéken egyaránt, de vannak olyanok is, akik előre menekülnek, mielőtt munkanélkülivé válnának: azaz inkább továbbtanulnak. Hozzátartozik továbbá az igazsághoz az is, hogy azért ilyen alacsonyak a számok, mivel a többség nem abban az ágazatban helyezkedett el, ahová papírja szólította volna. Egy ügyfélszolgálatra például a lehető legtöbb diplomával be lehet kerülni, hiszen ott elég a munkaadónak annyi, hogy biztosítva érezze a leendő munakerőnek van általános műveltsége és nyilván beszél két nyelven, ha már diplomával rendelkezik...
