Ezen a kérdésen már egy ideje töröm a fejem, de a mostani beszélgetéseim aztán végképp arra sarkalltak, hogy mélyebben elemezzem a kérdést. Körülnéztem magam körül, és kérdezgettem az embereket, hogy őket mennyire befolyásolta a szüleik pályája abban, hogy mivé lettek, vagy, hogy mivé akarnak lenni?
Itt van rögtön Lilla. Apukája környezetmérnök, anyukája a kereskedelemben dolgozik, mint nemzetközi kapcsolattartó, ő viszont a média iránt érez elkötelezett vonzalmat. Elmondása szerint szülei nem befolyásolták sohasem abban, hogy mi legyen belőle, viszont az mindig elvárás volt a családjában, hogy teljesítsen. Ahogy fogalmazott „egyértelműen lehetett látni apámon, ha jól szerepeltem az iskolában, ha elismerést hoztam haza, akkor másként csillant a szeme. És én ezt a szemcsillogást nagyon megszerettem". Lillát tehát így motiválták, egy-egy határozott ránézéssel, azzal, hogy jelentőségteljes mimikát mutattak felé, amiben persze nyilván benne volt az egész érzés, amit sugároztak felé. Talán a büszkeséget lehetne ebben meglelni. Azt is elmesélte, hogy még általánosban megfigyelte, mennyire másféleképpen motiválnak a szülôk.
Ott volt például Karcsi, aki ugyan jó képességű gyerek volt, de mégis csak fiú, és így nem a legnagyobb szorgalommal bíró egyén. Karcsi jó esze lévén nem nagyon csúszott a hármas-négyes alá, de az ötössel járó megerôltetést inkább elutasította az év nagy részében - ámde, év vége és félév vége felé rendszerint megtáltosodott, és csodák-csodája mindent megtett, hogy a négyeseket ötösökre javítsa. Ezek a kampány időszakok aztán Lillának is szemet szúrtak, mire kiderült, Karcsi bizony minden félévben egy magas jutalomért harcol, ami apukája kitűz elé, ha csak 2, legfeljebb 3 négyese lesz a bizonyítványban. Most, hogy beszélgettünk a szülői hatásról, Lilla ezt a sztorit emelte ki, mint szerinte példát arra, hogyan működik egy befolyásoló szülő és gyermek kapcsolata. Majd megjegyezte, természetesen a mûszakira kellett mennie a fiúnak, csakúgy, mint a papának, hogy belôle is felmenőjét követô építész palánta legyen.
Aztán ott van Márk példája, akinek az apukája rettentő szigorú volt, mondjuk saját magával szemben is, de ez nem vont le annak a tényéből, hogy Márk nagyon megszenvedte a gyerekkorát. Bármennyire is küzdött, és ért el eredményeket, sosem kapott érte dicséretet, és mindig kardként lebegett a feje felett az apukájától való félelem. A papa vezető beosztású, magasan iskolázott ember volt, csakúgy mint a nagyapja, aki szintén nagy szigoráról volt híres. Márk valahol ennek a számlájára írja apja könyörtelenségét, de elismeri, hogy kicsiként ezt nem tudta átlátni, ezért számos hátránya keletkezett viszonyukból. „Volt egy születésnapom, amikor egyetlen puszit kértem ajándékba édesapámtól, és nem kaptam meg" - mesélte, és bennem ez a mondat mély nyomot hagyott, szinte láttam magam előtt a kisfiút, ahogy vágyakozva nézi a nagy embert, aki egy puszira sem méltatja.
Később, amikor már elég nagy lett hozzá, Márk elkezdett lázadni, és lépten nyomon azon volt, hogy kicselezze az apját, és minél több olyan dolgot tegyen meg, amit alapból tiltanának neki. Talán tudatalatt vissza akarta adni azt a sok rosszat, amit addig tőle kapott, talán csak elege lett az állandó engedelmességből... A lényeg az, hogy mivel apja erőszakos hatására jelentkezett a debreceni egyetemre, sikeresen ki is bukott onnan még az első félév után. Márk azóta nagyon bánja ezt a lépését, és bár újra egyetemista, azóta bizony több év eltelt, és ki tudja, hogyan alakul az élete, ha kicsit kedvesebb közeg veszi körül.
Beszélgettem a kérdésről még Eszterrel is, akire jellemző, hogy rendkívül kiegyensúlyozott és pontos, ő az az ember, akire mindig tudod, hogy lehet számítani. Nála a szülők a liberális-megengedő nevelésben hisznek, azaz semmit sem követelnek, inkább példát állítanak elé, és mint tanácsadók segítik a döntéseit. Eszter az általános iskolát úgy élte meg, mint egy feladatot, aminek az elvégzésének minősége rajta áll; de lévén, hogy Eszter mindig is vágyott az elismerésre, hamar felismerte, hogy ezt csak úgy érheti el, ha folyamatosan tesz érte. Nagyon jól tanult és ez tovább sarkallta, ugyanakkor mindig megvolt a döntési szabadsága. Például, amikor gimnáziumot kellett választani, Eszter már tudta, hogy ott akar maradni, ahol eddig is tanult, mivel oda járt a szerelme gimnáziumba - annak ellenére, hogy tanulmányi eredménye alapján a legjobb gimikbe is nagy eséllyel bekerülhetett volna. Szülői részről mégsem kötelezték, és nem is biztatták semmire, ő volt az, aki magától eldöntötte, hogy felvételizik a legjobb helyekre, és, ha felveszik, akkor nyugodt szívvel marad a szerelme mellett, neki ez fogja megmutatni, hogy az egyetemre való felvételizéskor sem ütközik majd akadályokba. Így is történt: Esztert felvették az összes nagy nevű iskolába, ám ő maradt a helyén a szerelme mellett... (és négy év múlva első próbálkozásra bejutott az egyetemre).
Próbáltam a témának máshol is utána nézni, ami kiderült, hogy a tradicionális családi modell felbomlásával állítólag csökkent a szülők beleszólása a pályaválasztásba, azaz, abban még csak-csak van hatásuk, hogy tovább tanuljon-e a gyerek vagy sem, de abba már kevésbé szólnak bele, hogy, ha igen, akkor hol és milyen szakon. Mindezt azzal magyarázzák a szakemberek, hogy az új felsőoktatási rendszer szisztémáját a fiatalok jobban értik, mint szüleik, ezért utóbbiak ki is kerülnek a választási mizériából.
