Juhúú!! Most már biztos, hogy október 16-tól elkezdem az idegenvezető tanfolyamot a Kodón, befizettem az első részletet (négy részletben lehet fizetni)! Közben picit bevallom lógattam is a lábam az elmúlt héten, jobban mondva a szerelem vermébe estem.
Anyum ugyanis elutazott továbbképzésre, így cincoghattak az egerek, és Balázzsal újabb szintet ugrott a kapcsoltunk, ha lehet ezt így mondani. Ő elég zárkózott típus, és én nem erőltettem a dolgot, úgy voltam vele, idővel megnyílik majd előttem. Múlt héten elmentünk egy különleges színházi előadásra, amit a zsámbéki katakombákban tartottak, ez egy ún. színházi bázis, ami már több éve üzemel és különböző színházi társulatok tartanak itt előadásokat. Pesten már elállt az eső, de amikor kiértünk, ott még zuhogott, és csak zuhogott és zuhogott... Mindenki esernyővel felszerelten téblábolt a katakombák előtt, hogy megnézhesse a Kékszakállú Herceg Várát :DDD A szervezők ügyesen úgy oldották meg az esőmentesítést, hogy (mivel két jelenet szabadtéren volt) ponyvát szereltek fel, ez alatt helyezkedett el a közönség... És elindult a darab: az eső zuhogott - illet a mű hangulatához -, a színészek pedig áztak és áztak, de ez mit sem vont le a játékuk hitelességéből, ami nekem legalábbis teljes mértékben átjött!
Maga a történet azért is érdekes, mert Bartók operája itt prózai változatban került előadásra, és bár zenei aláfestés volt, ami tetszett is nagyon, az egész előadásnak nem sok köze volt az operához. A darab lényegében férfi és nő kapcsolatáról szól, arról, hogy a nők, hogyan igyekeznek mind közelebb és közelebb férkőzni a szeretett férfi lelkéhez, akit aztán a végén annyira sarokba szorítanak folyamatos követelőzéseikkel, hogy a férfinek nincs más választása: szimbolikusan ki kell végeznie a szerelmet. Ezért is volt nagyon izgalmas, hogy Balázzsal néztem meg, mert pont valami hasonló veszélyt éreztem vele kapcsolatban a kezdetektől, azt, hogy, ha erőszakosan akarom nyitogatni az ajtókat és ablakokat (ami ebben a darabban kulcs momentum, jelesül, hogy Judit kikönyörgi, hogy Kékzsakállú minden bezárt ajtójának kulcsát neki adja), akkor csak magamra borítom a haragját, és el fog hagyni, még mielőtt megismerhettük volna egymást.
Kétségtelen, hogy nőként nagyon is nehéz volt legyőznöm belső kíváncsiságomat, ami folyamatosan arra sarkallt, hogy firtassam ki a titkait, és, hogy tegyem minél jobban magamévá, és láncoljam minél inkább magamhoz - de a belőle áradó szelídség sokat segített abban, hogy ne merészkedjek túl messzire.
Ami a legjobb volt az egészben, hogy a darab után, ő maga kezdte el ezt a metamorfózist boncolgatni, ezt a helyzetet elemezni (ő nem ismerte előtte a történetet), és így elkezdett elárulni magáról olyan igazi benső gondolatokat... Nagyon jó volt hallani, majd kibújtam a bőrömből örömömben, főleg, amikor azt mondta: „látod, benned annyira szeretnivaló, hogy nem rontasz rá így az emberre"...
